Leninvárosi emlékeim - Egy fehér Zsiguli csomagtartójának titka

Egy meleg nyári napon történt, nagyjából 35 évvel ezelőtt. Az egykor Leninvárosnak nevezett vidéki kisváros, egyik Tisza úti lakásában egy fiatal kissrác, már nagyon várta a délutánt, amikor is édesapja, a nagy TVK-ból hazaérve, végre odaadja azt a bizonyos dolgot, mely szinte már minden utcabeli srácnak megvolt. Az idő akkor, aznap úgy tűnt, örökre megállt, nemhogy az órák, a percek is olyan lassan teltek, hogy szinte elviselhetetlen volt.


Régóta várt már rá, rengeteg hisztijébe, és egyéb, a szülőket mentálisan kikezdő erőfeszítésébe került, míg végül az apja ráállt a dologra. Megígérte, hogy pénteken délután megkapja.

A nyári szünet egyik legszebb pillanata elé nézett, ám az órák, melyek az apa hazaérkezéséig még hátravoltak, úgy tűnt, szinte több évi távolságra vitték tőle a várva várt pillanatot. Felkerekedett hát, és lement a játszótérre, ahol mindig talált magának játszótársat.

Előző nap elhagyta a lakáskulcsát, ezért édesanyja kulcsa fityegett a nyakában, ám az ajtó bezárása előtt az eszébe villant, hogy anyukája már dél körül hazaér a suliból, így kiírta egy papírra, hogy a kulcs a villanyszekrényben van, és a cetlit a konyhaasztalon, jól látható helyre téve, bezárta a lakásajtót. A kulcsot pedig feltette a villanyóra tetejére, amiről csak az szerezhetett tudomást, aki bejutva a lakásba, elolvassa az asztalon hagyott cetlit.

A játszótér abban az időben egy olyan közösségi platform volt, ahol a dolgokat véletlenszerűen alakították a jelenlévők, az időjárás, vagy éppen az arra sétáló parkőrök. Ez utóbbiakat nem feltétlenül tette mindig boldoggá, hogy megjelenésük ilyen hatást gyakorol a gyerekek tevékenységére, és így utólag, felnőttként, sok bocsánatkéréssel tartozik nekik ez a generáció. De akkor szinte természetes volt, hogy a piros karszalagos bácsikat is bevonják a játékukba, még ha ők ezt nem is akarták.

Aznap azonban nem volt nagy nyüzsgés a poroló körül (az a köztéri eszköz ugyanúgy a játék-ország része volt, mint a hinta, vagy a homokozó). Azon nagyon ritka helyzet volt kialakulóban, amikor az unalom kezdett elhatalmasodni a téren. Abban az időben azonban, a gyermeki unalomnak volt egy különleges tulajdonsága, mégpedig az, hogy ez az unalom, viszonylag hamar átváltott egyféle igen speciális önmegvalósításba, melyhez - be kell vallani - párosult némi gyermekies „gonoszság” is.

Aznap egy - a tavasszal a parkokba kirakott - pad, és egy Építők úti földszinti lakás fiatal házaspárja került célkeresztbe. Az ötlet közösen született, és nem kellett egyéb, mint egy ilyen padot, majdnem függőlegesen a befelé nyíló ajtónak támasztani, becsengetni, és várni a hatást. A hatás pedig nem maradt el. A csengetésre kinyíló ajtó, és a pad kapcsolata azonnal megváltozott, és engedve a fizika idevonatkozó törvényszerűségeinek, az ülőalkalmatosság hatalmas dübörgéssel dőlt be a lakásba.

A résztvevő három srác egyetlen dolgot hagyott csak ki a számításból. Abban az időben, Leninvárosban mindenki ismert mindenkit, és ami még katasztrofálisabb volt, mindenki ismerte mindenkinek a gyerekét is. A pórul járt fiatalember miután meglátta a srácokat, akiknek természetesen szüleit is ismerte, egyértelművé tette, hogy rövidesen felkeresi őket. Ekkor jött el az a pont, amikor nem maradt más hátra, mint világgá menni, egészen a város akkori határán túl, az első épülő kilencemeletestől nem messze lévő, nagyméretű, kubik gödörből lett tóhoz, mely ma a városközpont dísztavakén Tiszaújváros egyik jelképe.

Nagyjából fél óra, kaviccsal kacsázás a tó tükrén kellett ahhoz, hogy a srácok feldolgozzák a traumát, és hozzálássanak a hungarocell csónak elkészítéséhez, melyhez alapanyagot az új építkezések szigetelőanyaga szolgáltatott. A tó mellesleg tiltott terület volt, minden szülő állandó tiltással próbálta gyermekét távol tartani a területtől, nem túlzottan nagy sikerrel. Ráadásul lebukni is viszonylag egyszerű volt, erről a tó meredek és agyagos partja gondoskodott, így nem volt ritka látvány, a város utcáin, a nyakig sáros, és csuromvizes kölyök.

A vízi kaland végeztével nem történt ez másképpen a három kis vitézzel sem, a csónakázás egyértelmű jeleivel a ruhájukon (és úgy általában az egész testükön) váltak el, és mindenki elindult hazafelé.

Délután fél négy volt, az időzítés tökéletes, hiszen a történet főhőse éppen akkor ért a Tisza úti házuk elé, amikor édesapja megérkezett a kocsival a  yárból. Azt ugyan nem nagyon értette, hogy édesanyja négy hatalmas szatyorral a kézében, kissé vörös fejjel, miért gesztikulál már messziről, de ez a tény akkor nem nagyon zavarta, hiszen csak arra várt, hogy apja elővegye az autó csomagtartójából, a hőn áhított szerkezetet.

A víztorony tövében élő városlakók érdekes jelenetnek lehettek ekkor szemtanúi. Egy fiatal édesapa felnyitotta egy fehér Zsiguli csomagtartóját, és büszkén nézett annak belsejébe, majd fiára.

Egy édesanya négy tömött szatyorral a kezében, kissé emelkedett hangon éppen amiatt elégedetlenkedett, mert közel négy órát ücsörgött a 30 fokos melegben, mivel kulcs nélkül nem sikerült bejutnia abba a lakásba, melynek konyhaasztaláén egyértelműen le volt írva, hogy hol találja a kulcsot.

Egy Építők úti fiatalember eközben éppen arra próbálta felhívni a szülők figyelmét, hogy neveljék meg a kölyküket, mert az a társaival ráborított egy kerti padot, ráadásul mindezt a saját lakása előszobájában.

Egy nyakig sáros kissrác pedig, a felnőttek problémáján magasan felülkerekedve, kivette a fehér Zsiguli csomagtartójából a vadiúj csapágyasát, letette a földre, rátérdelt a bal térdével, és jobb lába erőteljes lökdöső mozdulataival mozgásba hozva a szerkezetet, hatalmas zajt csapva már száguldott is tova.

Este volt ugyan némi fejmosás, és tévézéstől való eltiltás, ám a csapágyas gokart - ahogy akkor nevezték - mindent feledtetett. Az ágy mellett külön garázsa volt, és rövidesen papír rendszám is került az elejére, valamiért pont az IR-51-98, ami egy Tisza úti fehér Zsigulin is állt.

Retro La Fontaine

Bejelentkezés:

Megosztás:

Hírdetés

A tiszaujvarosretro.hu kiadója, a PV Stúdió. © 2013 Minden jog fenntartva.